Tánc

Az egésznek az égvilágon semmi értelme. Gyakorlatilag megszervezik azt nélkülünk, ami értünk és miattunk lenne. Most perpill a szalagavatóról beszélek. Nincs táncospárom, úgyhogy nem tudom, mi lesz, még az is lehet, hogy nem táncolok. (Ebben egyébként benne van egy olyan személy keze is, aki - azt hittem - elég jó barátom ahhoz, hogy ne szúrjon ki velem... hát, tévedni is emberi dolog. Legalább tudom, hogy ennyit ér az, ha mindig számíthatnak rám mások. Én le vagyok szarva - hogy szépen, nőiesen fejezzem ki magam.) Talán még az lenne a legjobb, hogyha nem találnák olyat, aki táncol velem. Mert egyre kevésbé érdekel. Minden egyes nappal jobban sodródom afelé, hogy egy vicc, ami ebben az iskolában folyik, ami az osztályunkban folyik...
Apropó, én minek is akarok együtt táncolni velük? Igazából már ezt sem tudom. Szeretek táncolni, és szeretnék is, vagyis szerettem volna, de hát... ennyi vitát, mint ami itt van. És ha racionálisan nézzük: hetek óta vita van 3 percnyi tánc miatt!? Röhej. És meg sem hallgat minket az iskola vezetősége, pedig elvileg a szalagavató a miénk. Értünk, nekünk, velünk. És akkor semmibe nem szólhatunk bele, még javaslatot sem tehetünk.
Nem tudom, mi lesz, de a légkörtől, meg mindentől, ami itt van, gyakorlatilag hányhatnékom van. Az ember semmi jót ne várjon, még azoktól se, akiknek segített. Ennyi a lényeg.

És ezt most levezettem ide pár mondatban, mintha meg sem érintene... de hiába a viták, hiába van totálisan elegem az egészből, mégis, szeretnék a részese lenni, hogy őszinte legyek.
Nem tudom, miért, miért se, de napok óta bőghetnékem van a suliban. No comment.