Válaszút - felelősség

Megint elértem egy pontot, megint választás előtt álltam. Nem, nem a továbbtanulásra gondolok. Most nem. Talán a választás inkább csak annyi volt: megőrülök, vagy nem?
Tudom, csodás.
Egyébként minden vicc és mosoly nélkül mondom, komolyan gondolkodtam azon, hogy pszichológushoz menjek.
Ha meghökkentél, mondjuk pislogj párat. Most azt gondolod, hülyéskedem, nem is mondom komolyan.
Ha nem hiszed, olvasd el újra, mert ez az igazság. Bocs, ha kiakasztottalak.
Nem vagyok rá büszke, hogy ide jutottam.

Ráadásul rendben van az életem. Itt a Párom, Barátaim, Családom. Most már a biosztól sem kell annyira tartanom - jelen percben a kettes megvan. Jobban is állok, mint kettes.
Jöhet a reakció, hogy akkor mit panaszkodom baszki. Úgyis erre gondol a többség.

Talán az indította el a lavinát, hogy Apu az orrom alá dörgölte, hogy a betöltendő felnőttkorral milyen extra kis felelősségeket kapok. Hiányzik az egész, akár egy púp a hátamra.
Így is épp elég teher nekem annyi felelősség is, amennyit most rám pakoltak.
 Megingathatatlan sziklafal volnék, mi? Hát nagyon nem. Más, hogy esetleg ezt látni. Beletanultam, hogy azt mutassam, minden oké, akkor is, mikor nagyon nem. Harmatgyengének érzem magam. Ez van.

„Sosincs bajom, mindig segítek, sohasem bukok ki, mindig képes vagyok mosolyogni.” 

Hogy konkrét példát mondjak, az Öcsém előtt ez a kép él rólam. Sokszor azért nem roppant össze, mert rajtam azt látta, hogy nincs bajom. Akkor is volt, de el kellett rejtenem előle. Ezzel segítettem - neki.
A támaszfal nem rogyhat össze, akkor mi adná a támaszt...
Ez a fajta felelősség az, amitől úgy érzem, megfulladok, amitől úgy érzem, túl kevés és kicsi vagyok ehhez a világhoz.
Ez csak kis része annak, hogy a pszichomókuson gondolkodtam.
És játszanom kell tovább.