Tegnap elértem a szokásos év eleji mélypontomat, ami jelentette a fejemben lejátszódó hisztis kislány nem-akarok-menni-otthon-akarok-maradni jelenetet. A valóságban persze tartottam magam. Fogjuk rá.
Igazából megállapítottam, hogy ennyi életkedvvel beillenék egy öngyilkos-körbe is. Beszélgetések, meg újabb és újabb és újabb, és zenehallgatás és három óra buszozás és ótejóég, házim van! (Nem pálinka, feladat, pedig "egyetemen nem adnak házit!". Hát az én szakomon meg igen. Több tárgyból is. Meg pluszpont gyűjtés is van, hogy végképp ne tudjam, hol érezzem magam.)
Meg mindent feladni akarás, új szakra jelentkezni akarás, fotózni újra tanulni akarás. Remeteként élni akarás.
Tegnapi napomat nagyjából így tudom leírni.
Ma felkeltett a telefonom ébresztője fél hétkor, aztán beugrott, hogy elmarad a nyolcas órám, és csak délre kell mennem. Helyből falnak tudtam volna verni a fejem (gyakorlatilag csak falvédőnek), de inkább szundítottam még vagy fél órát, és kidobott az ágy. Nagyon idióta, ugyanakkor tök jó dolog egy álomban sárkányok társaságában repkedni.
Szóval most elvagyok, mint a befőtt, tegnap hiába stresszeltem a gazdaságtanon - németül tanulva azért elég érdekes a dolog. Kéttannyelvűben érzem magam. O.o
Netezgetés közben pedig egy nem várt üzenet az ofőmtől. Fura, hogy gondol még rám, hisz' már a második évemet kezdtem a gimnáziumon kívül, de azért jólesett. (Bár lehet, hogy kis csalódást okoztam neki, mert a szakkolis dolgokat pihenőpályára tettem erre az évre.)
Beszélgetek jelen percben is a Párommal (köszi fészbúk, hogy hasznod is van), és beszélgettem úgy fél órája Anyummal.
Perpillanat ott tartok, hogy megcsinálom! Akármi jön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése