Megint.

Kezdek kimerülni. Vészesen fogynak a tartalékaim érzelmi és fizikai téren is.
Öreg hiba.
Jövő héttől folyamatosan, erőltetett menetben helyt kell állnom, ugyanis minden hétre jut egy-egy kiselőadás, zárthelyi, beadandó. Emellett persze aludjam ki magam, éljek szociális életet, törődjek magammal is, plusz természetesen időt kell szakítani minden rokonra is. (Nélkülük megáll az élet, igenám, csak mert évente kétszer eszükbe jut, hogy hó, hát létezem én is. Álljak rendelkezésre.) Imádom.
Persze lehet, hogy csak rosszak a benyomásaim és a kialakult képem, de ezt érzem. Megint.
Megoldandó probléma vagyok, koszfolt egy ingen, egy nem kívánt púp a hátukon. Ezt érzem, ezt éreztetik velem, és oké, felfogtam, el nem fogadtam, de együtt élek vele, és elmondhatom, hogy így is boldog vagyok.
Kivéve ilyenkor.
Nem rég volt a névnapom, jövő héten a születésnapom és hétvégén ugye a húsvét. Valamiért azt hiszik, én elvárom az ajándékozást, minden évben majdhogynem hibás vagyok, mert hogymilyenközelvanahúsvéthoz.
Nem kértem. Se a húsvétolást, se a névnapolást, se a szülinapozást. Persze jólesik, ha gondolnak rám, de nem ilyen áron. Akkora képmutatás az egész, hogy csuda. Nem kell az egész, ha nem adják szívesen. A felköszöntésnek éppannyira örülnék, mint az ajándékoknak.

Az emberek furcsák. Akárhányszor mondom ezt el, sosem értenek. Leragadtak ott, hogy ajándék a minden, és minél nagyobb, minél többet költünk rá, minél többet sajnáltatjuk magunkat, hogy mennyit fáradoztunk érte, annál jobbak vagyunk. Tévedés, és mégis ebben a hitben élnek az emberek.
Miért? Miért kell a látszatra adni az igazság helyett? Miért a képmutatás? Mire jók a megjátszott ünnepek? Mégis kinek jó ez?

Napok óta csak túlélek, és nem élek. Ez az időszak mindig nehéz és abnormális. Akkora problémát kerítenek megint az egészből, amit nem bírok. Fogalmam sincs, mikor fogom ezt kibőgni magamból, mert előbb-utóbb ki fog jönni valahogy, és ezúttal nem tudok tombolni. Nincs hozzá erőm, túlságosan kimerültem. Pedig ilyenkor szokott jönni a boksz. Úgy négyórás időintervallumban.

Még így is szerencsés vagyok: a párom, a szüleim, a testvérem nem ilyenek. Nem tudom, mihez kezdenék, ha a négy fal között, itthon is ez menne. Alighanem megőrülnék.

Lehet, hogy most kellene írnom, futnom, akármi. A maga módján így is vicces a helyzet, mert ha magasról tennék arra, ami körülöttem zajlik, nem lenne bajom, mert nem is foglalkoznék a problémázásokkal.
(Egyébként jó életem van, szeretem. Egészen kerek: a Párommal és a szüleimmel jól kijövök, a testvéremmel egyre jobb a kapcsolatunk, vannak barátaim. Befoghatnám, igazán.)

Nem akarom az egészet.