Ambivalens

A napok előre haladtával egyre inkább tudatosul bennem az, hogy igen, ez ténylegesen az utolsó év. (Feltéve, hogy nem bukom bioszból.) És ez zavar, mert még magamat sem értem. Minden egyes napomon mást nem hallok az órákon, mint hogy utolsó évetek, tételek, érettségi, új élet kapuja, a jövő most dől el mindannyiunk számára, utolsó esély összeszedni magunkat, utolsó gondtalan időszak...
Őszintén megmondva nem tudom, végezni akarok-e egyáltalán. Jó, persze, nem akarok bukni, az sem utolsó, hogy nem kell majd témazárók, feleletek miatt idegeskednem. (Tudom, ott lesz a zéhá, ha felvesznek majd.)

De... van egy viszonylag fix életem: a megszokott személyeket látom nap nap után, ugyanazokon az órákon vagyok, itthon ugyanúgy bármikor beszélhetek a Szüleimmel, Öcsémmel, mint eddig. Pasim is itt van, oké, nem itt lakik, de ide jár suliba, és neki még lesz itt egy éve ezen kívül... és tudom, hogy nagyon hiányozna. Minden nap alig várom, hogy végezzek a leckémmel és felhívhassam, hogy halljam a hangját, a reggeleket, hogy láthassam, még ha csak rövid időre is. A barátaim többsége is itt lakik. (Akikkel levelezek, feltétlenül szeretnék valamikor találkozni, sőt, nem is csak egyszer, nagyon jó barátaim. Kár, hogy nem lakunk közelebb egymáshoz.) És itt, ebben a városban tudom, mi, hol, merre, hány méter... azt hiszem, értitek.

És akkor most elém rakták a tényeket, a valóság kegyetlenül rám zuhan: ez az élet, amit most élek, meg fog változni. Tudom, hogy saját érdekem, hogy tovább tanuljak, hogy diplomázzak majd. De akkor is. Mert mi lesz? Egy másik város, új épületek, új emberek, új közeg, teljesen más élethelyzet, és itt kell hagynom azt az életet, amit szeretek. (Persze ehhez az kell, hogy felvegyenek.) Egyfelől várom, mert kíváncsi vagyok, másfelől meg kapaszkodom a jelenbe. Mert hogy hiányozni fog minden és mindenki, és el kell engednem őket majd.
Mert most boldog vagyok; még akkor is, mikor szomorkodom, valahol mélyen ott van az a boldogság bennem, hogy akit szeretek, viszontszeret, hogy vannak barátaim, hogy jól kijövök a szüleimmel, tehát összességében rendben az életem.
Másfelől ott az is, hogy néha iszonyat elegem van a világból, az iskolából, ahova járok, néhány osztálytársamból.
Várom az újat, de félek tőle. Nem tökéletes az életem, de szeretem, nem akarom, hogy változzon; kapaszkodom belé.

Ambivalens az egész. Kettős. És nem tudom, mihez kezdjek ezekkel a gondolatokkal.