Nyaffvászon.

Visszatévedtem a blogomra. Valószínűleg ez egy amolyan biztos kis nyafka-pontom, a kis világ, a vászon, ahova kiteszem szépen, ami nyom vagy foglalkoztat, és aztán önálló életre kel, kívülem.

Remélem, hogy a kiírás ezúttal is segít, könnyít vagy csak megoldást ad. Zűrkáosz a lélekben, ez a kiírni való.

Lehet, hogy túl sokat vártam/reméltem ettől a diplomázástól, új élettől, kutyafülétől, lehet, hogy nem.
Az bizonyos, hogy valami nem jó.

Lehetne idill, örülhetnék, munkám van, csinálom, irodai - úri dolog, mondhatnák -, és mégis ott motoz a kis szörny, hogy valami nem... Nem stimmel. Lehet, hogy én, lehet, hogy minden más, mindenesetre valami kis kellemetlen gombóc fennakad a torkomon, kétségbe vonom önmagam, a helytállóságom, a képességeim. Úgy egyáltalán, hogy alkalmas vagyok-e. Úgy általánosságban bármire.



Nos, az élet is érzi, hogy valami nem igazán oké bennem, a random közhelyek és idézetek sorra megtalálnak. A saját kis idézetgenerátorom is kihívásokról, útkeresésről, és boldogságról regél.

Az út, mely a világból önmagunkhoz vezet, hosszú és bonyolult, s tele van ilyen kínos kitérőkkel, melyeknek értelmét, jelentőségét sokára ismerjük csak fel.Márai Sándor

slussz

Néha nem tudom eldönteni, mi zajlik le bennem.
Persze, nyilvánvalóan ezer és egy okom lenne, hogy feszült legyek, aggódjam, hisztizzek, csapkodjak, bőgjek...
Ezeket nem érzem. Csak azt, hogy már megint október 31., hogy holnap megint halottak napja, és hogy megint nem bírom.

Vajon bunkóság lenne, vagy szimplán nem nekem való ez az ünnep?
Egyáltalán ez is mekkora ökörség már. Helló, ünnepeljük, hogy halottaink vannak? Mexikó ennyire nincs közel...

Majd álcával átvészelem. Kész, slussz.


Nekem semmi szükségem jeles napokra, hogy emlékezni tudjak.

Arra ott a szívem.

egyveleg

Inkább nem is akarom tudni, mióta nem írtam ide. Lett volna mit, történt egy s más, csak épp időm nem igazán volt rá - és valljuk be, el is felejtettem, hogy van nekem blogom is. Jé.

A vizsgaidőszakomat egy 4,1-es átlaggal zártam, végül minden tárgyam sikerült, egy-kettőnél magam lepődtem meg legjobban az eredményen. (Jó értelemben, szerencsére.)

Nyáron sikerült munkát találnom, egy bölcsődében voltam takarító, nevelő és beugrós néni. Egy ici-picikét a szívemhez nőttek a lurkók, időnként átfut az agyamon, hogy vissza kellene látogatni. Jó hangulatú hely, kedves emberek, aranyos csöppségek. (Mondjuk nem hittem volna, hogy a wc működését és a pisilés művészetét 21 évesen fogom elmagyarázni aznapos ismeretséggel egy kétéves fiúnak. Érik meglepetések az embert.) A második nap már nem is éreztem furcsán magam, hiába kaptam a létező legkülönfélébb neveket - a "Klaudia" valahogy nem tartozik a könnyen kimondható nevek közé. A legcukibb az a kislány volt, aki kitalálta, hogy egyszerűen átnevez. Pozitív élmény, hogy nem esett darabokra a csoport berendezése, amíg egyedül kellett öt-hat gyermekre figyelnem. Kissé féltem, hogy a tapasztalatlanságom végett káosz lesz úrrá mindenen.

Anyumékkal nyaraltunk egy aprócska faluban. Érdekes, hogy se térerő, se csatornázás, se aszfaltozott út, de kialakított termálfürdő akadt a helységben... Ismerkedtem a tehenekkel és a pacikkal, és egy esés emlékeztet arra, hogy homokban biciklizni nem egészen olyan, mint a kerékpárúton (ejnye az elkényelmesedett formámat!).

Többször találkoztam Párommal, végre! Habár ő dolgozni kezdett, mire én befejeztem, azért sikerült megoldnunk és együtt töltenünk némi időt - ránk fért már, nagyon-nagyon.

Szeptemberrel megkezdődött a suli, egyelőre próbálok átjutni a kezdődő káoszon - naná, hogy nem tudni, mit-hogyan, mert minden kavar, mindent átrendeztek -, írom a szakdogát, mert van sacc 7 hetem befejezni, hogy javítani is lehessen, és októberben meg kellene csinálnom egy nyelvvizsgát.
Közben nem ártana, ha jutna időm a szeretteimre, értelmes időt tölthetnék velük, és nem a tanulás venné el minden órámat.
Nem is vészes. Ugye?

10 héttel később

A vizsgaidőszak holnappal kezdetét veszi, szóval tanulok.
A három nagyon fontos tárgyamból kettő már készen van, pipa a Neptunban, a maradék egy kéne még, és egész nyugodt lennék. ( + egy államvizsgatárgy)

A szakdogával azóta is tépelődöm. Nagyon hülye vagyok, mert addig nem adok ki a kezemből semmit, amíg jónak nem érzem, így nem is lát belőle a konzulensem semmit, hiába szaporodnak az oldalak... Össze akarok rakni egy tisztességes mennyiséget (a tervezett öt fejezetből, hm, mondjuk az első hármat minimum), és azt egyben elküldöm, amikor jónak ítélem... Ajjaj. Magam is érzem, hogy ez így nem oké, mégsem bírom rávenni magam az elküldésre.

A TAI műveit szeretném mind elolvasni és végig kritizálni, mert bele-belekapva érdekesnek tűntek. Ha már a nevezés nem ment (túlaggódás, időhiány, átmeneti katasztrófa) szeretnék így részt venni. Talán jövőre becsatlakozom.
Mondjuk újra kéne gyakorolnom az írást is. Mostanában semmit nem sikerül úgy papírra vetnem, ahogyan azt szeretném - fejben minden szebben összeáll, mint a szavaim által.

Dilemma.

(Otthon akarok lenni, Veled.)