Utak

Megvallom őszintén, hogy eszem ágában sem volt bejegyzést írni. Valahogy lusta dög voltam nem volt hozzá sem hangulatom, sem kedvem.
Csak szembeköszönt velem Márai Sándor egy idézete az utakról, ami elszabadított egy kisördögöt.

„Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó, tavaszi erdőbe. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon; az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.”

 Elgondolkodtam.
Egy szinten nagyon is igaz az összes emberre.
Még igazabb lehet azokra, akik velem egy cipőben járva próbálják kitalálni, mihez is kezdjenek.
Azt hiszem, az elmúlt évben nagyon sok útelágazást hagytam el. Velem együtt az összes most végzettnek rahedli döntés áll(hat) a háta mögött. Meg még több előtte.
Valamennyire már most döntöttem és irányítottam a Sorsom, hisz' én döntöttem arról is például, hogy miket jelöljek a jelentkezésnél.
Valamennyire vannak biztos pontjaim az életem szerves részét képező emberek személyében.
Valamennyire már most többet tudok, értek és fogok fel az életből, mint akár hónapokkal ezelőtt.
Valamennyire már most megkomolyodtam.

Viszont.

Valamennyire még mindig elveszettnek érzem magam.
Valamennyire még mindig kételkedek abban, hogy végig tudom csinálni azt, ami szeptemberben elkezdődik.
Valamennyire még mindig félek.
Valamennyire még mindig nem értem, hova vezet az utam.

Minden egyes döntés, elágazás után egyre jobban rám szakad a tudat, hogy többször kell még a jövőben döntenem, mint ahány döntés a hátam mögött van. Ez viszont megrémiszt. Utálom a felelősséget, utálok döntéseket hozni. Minden elágazás után érzem, hogy legszívesebben leülnék és nem mennék tovább.
A legkönnyebb az lenne, ha hátradőlnék és várnám, hogy valaki megmondja nekem, balra vagy jobbra induljak-e. Átruháznám másra a felelősséget.

Néha komolyan csak azt várom, hogy megértsem, mi ez az egész.
Hova tartok?
Már abban sem vagyok biztos, honnan indultam.