Elképesztő, milyen gyorsan lehet annyi az ember jókedvének. Pár mondat, elszáll az agyam, és cseszhetem a beadandót, a határidőt, az alvást, a zh-ra készülést, a nyugalmat, effektíve a normális önmagamat.
Ordítani akarok.
Törni-zúzni, aprítani, elrohanni, visszajönni, tévedni, elcsúszni, behozni, megpihenni...
Vagy egyszerűen csak sírni.
Elég.
Csak hagyják élni az életem. Örüljenek, hogy tudok örülni, (mert van rá okom úgy is, hogy mostanában minden összejön, és lassan azt sem tudom, hol áll a fejem), és ne próbálják ezt elcseszni.
Olyan sokat kérek?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése