Dilemma

Épp a történetelem jegyzeteim hevernek mindenfelé, mert holnap reggel tíztől vizsga, az is kérdéses, hogy a beugrót teljesítem-e, de ha igen, akkor is tök üresnek érzem a fejem.
Reggel már megkaptam a napindító hírt: az algebra vizsgám tökéletes bukás. Ami vicces, mert otthon az egészet felmondtam és tudtam. Inkább félrerakom az egészet, és pötyögök.

Igazából azt érzem most, hogy marhára mellényúltam. Szóval hurrá. Nem amiatt, hogy buktam a vizsgán - azt meg lehet ismételni -, hanem hogy egy ideje már érlelődik bennem: marhára nem jól választottam. Egyre kevésbé érzem azt, hogy szívesen tanulnám a közgazdaságtant, valahol valamikor az egész átcsapott, puszta kötelességgé vált a szememben, de nem tudom - és talán nem is akarom tudni - mikor és miért. Azzal még megbirkózom, hogy nehéz. Mert az, de ez nem gond, ha igyekszik az ember. A baj ott kezdődik, hogy egyre kevesebb indíttatásom van arra, hogy én ezt végig csináljam, hogy végig akarjam csinálni.
Így már nem lehet kötelességként sem helytállni, nem igaz?
Ráadásul az újféle keretszámok azt is kihúzzák a sorból, hogy esetleg átgondoljam: hova kellett volna inkább felvételiznem? Megpróbáljam?
Ma ott tartottam, hogy hagyom az egészet a francba, és fölvetetem magamat egy McDonald's-ba, hogy aztán életem végéig kizsigereljenek munka címén - de legalább nem lenne erőm gondolkodni. Az is valami lenne, csak biztos nem életcél, mi?
Hát bocs'.

Főztem egy kávét, újra előszedem a törimet és folytatom. Senki nem mondta, hogy az élet könnyű. Ugrópontnak ez is jó lesz.
Ha lesz már valami a kezemben, talán könnyebben kezdhetem el keresni azt, amivel igazán szívesen foglalkoznék hátralévő évtizedeimben.
Addig is: közgáz.