Tudjátok, hozzám becsoszogott a múlt az ablakon. Rongyos ruhában, toldott-foldottan, és csak nézett. Érthetetlen szemekkel, némán mondott és kérdezett - és engem épp ez rémisztett meg. Nem örültem, hogy előkerült, toloncoltam, elküldtem, de minduntalan visszatért. Megcsapkodtam, elzavartam, hasztalan. Csak állt és várt.
Végre ránéztem: fájdalmas arcú, törékeny kis lény, tele sebbel. Enyhén remegett.
"Biztos fázik." A szél megcibálta az ablakot, mire kipillantottam. Odakint mínuszok.
Sóhajtottam olyan igazi fájdalmas-keserűt, mikor tudjuk, hogy fájni fog és mégis letépjük a varratot a sebről.
Fogtam a jobb meggyőződésem, és eloldoztam - a zsebkendőmön lévő csomóval együtt kihajítottam az ablakomon.
Bólintottam, maradhat.
Most a szobában melegedünk egy-egy csésze tea mellett. A múltam és én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése