nem.

Nem-nem-nem.
Csak ennyi zakatol a fejemben, de ez már egész nap, pedig a mikroökonómia nem oldja meg magát.
Szenvedek, már látványosan...
Süt a nap, végre, én meg itt rohadok a koliszobában, mert a tegnapi baleset - imádom a lépcsőket - miatt pihentetnem kell a lábamat. Ja, meg a házi miatt is.
Neeeeeem.
Gyerekes vagyok és lüke, meggondolatlan és szétszórt, de könyörgöm, alig vagyok felnőtt, és az is csak jogilag. Ésszel nem érek én fel ehhez még.
Egyetem, mi? Hát ugyanúgy házik, meg mit tudom én, és jaj.
Ordítani akarok. Sikítani.
Hagyni az egészet, és hazamenni, a francba is már!