Barátság, szerintem

Belegondolva elég sokszor küldtek már padlóra vagy hagytak faképnél.
Azt hiszem, lelkifröccs jön. Ha ez túl erős, menj, és igyál a poszt olvasása helyett egyet. Mondjuk.
(Amúgy semmi problémám, csak épp gondolkodom. Tudom, rossz szokás.)
Valahol vicces, mennyire egyszerűen jönnek-mennek az ember életében a személyek. Ki hosszabb, ki rövidebb időre marad, aztán kilépked az életedből, napjaidból. Hol szépen, elköszönve, hol csak egyszerűen eltűnve.
Valahol meg keserű. Főleg egy olyan személynek, aki túlságosan ragaszkodó. Tudom: hé, ez a te hibád, kislány!
Azt hiszem, ezt a hibámat meglehetősen szeretem.
A legdurvább eset azt hiszem, egy levelezős baráttal esett meg. (Tudod, semmi baj, de két évig vártam a nyamvadt mailre, és aggódtam érted helyetted is. Azért szólhattál volna, hogy kiírsz az életedből.) Vannak ilyen személyek.
Másokkal meg egyszerűen elbeszélgetünk, majd elmondtunk egy szimpla sziát, mint máskor is, csak érezzük, hogy többet nem találkozunk. Legalábbis direkt. Ez legalább korrekt. Persze így is fáj vagy üres vagy nem is tudom, hogyan kellene neveznem a dolgot.
Aztán ott vannak azok, akikkel ugyanúgy találkozol, és mégsem tudsz már elbeszélgetni velük. A valaha-barátok, akikkel valamilyen kurta-furcsa okból többé már nem ugyanaz a helyzet, mint volt. Megindokolni? Közel lehetetlen.
Persze jönnek új barátok, lesznek új volt-barátok, valaha-barátok.
És lesznek azok, akikkel tíz-húsz-harminc év múlva is ugyanúgy el tudsz beszélgetni, nem számít, mi történik az évek során. Na, ők tényleg barátok.