Előzményként és tudnivalóként annyit, hogy a szakomon, ahol épp életem tengetem, vagyunk durván húszan (cakumpakk 1-2-3. évesek), és köbö tízen elég erősen összetartunk - mindenkit meglepünk nagy közösen valamivel szülinapja környékén. Ha már egyszer nem szaktársi, sokkal inkább baráti kapcsolatokat ápolunk...
És épp eljött egyik szaktársam szülinapja, tegnapra pedig összeszerveztünk neki egy kis meglepetést a kedvenc helyére.
Aha, ez a körítés. Hihetetlenül szervezettek voltunk, mondhatom. Indulásom (indulásunk, A. velem jött - szinte szomszédok vagyunk -, és mi szedtük össze E.-t is...) előtt kb. 20 perccel felhívott Cs., hogy megvette a tortát, és nála az ajándék, akkor ugye én viszem. Erről eddig a pontig nem is tudtam! Mindegy, oké, viszem, nem gond. De Cs.-nek ehhez ki kellett jönnie a város szélére, hogy találkozzunk, és közben neki kellett volna elcsalnia a szülinapost, G.-t a meglepetés helyszínére. Szóval tőlem visszarohant G. felé, míg mi rohamtempóban igyekeztünk a tetthelyre. (És megtámadta szegény Cs.-t egy vizsla is... ) Persze, hogy semmi kedve nem volt G.-nek kimozdulni aznap. Miért is lett volna?!
Mindegy, vártunk fél órát, a szervezők sehol, telefon, most indulnak. Oké. Megjöttek, bementünk. R. még hiányzott. Azt mondta, jön, hát riadóztattuk a fél várost, hogy meglegyen R. száma. Totál kiment a fejéből, hogy az a ma, de nyerjünk neki negyed órát, odaér, jönni akar. Oké, talán megoldható. Erre: eltévedt, és épp fél perccel a szülinapos előtt toppant be. Az időzítés biztosan megvolt. (Mellesleg, megkaptam, hogy korábban is hívhattam volna, de saját maga mondta, hogy a számát ugyan meg nem tudhattuk volna...)
G. egyáltalán nem számított rá, és az örömét látva azért összemosolyogtunk: megérte!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése