Jókor. Köszönöm.

Napról napra, lépcsőről lépcsőre megyek majd tovább ezen a különös úton... Felfelé vagy lefelé vezet ez a lépcső? Ezt nem tudom. De nem állok meg.

Márai bácsi megint jókor, jó időben.
Épp kezdtem meginogni a holnappal (és a félévemmel) kapcsolatban. A levegőben lógok. Egy dolog, hogy most megcsinálom a mikrót, és nem csúszom, ha sikerül (ismerjük el, ez egy JÓ dolog), de akkor is bent kell maradnom. Már helyben is vagyunk: szia, gazdaságtörténet!
Nem tudom, mire kéne számolnom, mikor tavaly összesen három percet tölthettem a vizsgákon... No, mindegy. Meg kell írnom egy új beadandót, hogy mehessek a vizsgára egyáltalán. A zh-k pedig gyűlnek a nyakamra.
Kellene egy szünet. Csak egy napig ne kelljen ezen rágódnom... Ez még messze jár. Folyamatosan aggódom miatta.
Hülyeség. Tudom. Más jószerivel nem is foglalkozik ilyesmivel "ráérek aggódni, ha már ég a ház" alapon.
No, de vissza a kezdetekhez: Márai bácsi idézete jó pillanatban kapott el. Mielőtt menthetetlenül elsüllyedtem volna a saját kételyeimben.
Köszönöm!