viszonyítás kérdése

Ma valahogy arcon csapott a valóság: minden viszonyítás kérdése.

Reggel csörgött a telefonom, az áldásos/ártékony ébresztőm tette a dolgát, és az ébredéssel még bajom sem volt. Viszont az elmúlt pár nap intenzív sportolás megtette a kellő (?) hatást: olyan izomlázzal küszködtem és küszködök perpillanat is, amire azt mondtam, esélytelen, hogy én ma bármi értelmeset csináljak. Egyáltalán, hogy beérjek az órámra. A pénzügyeket majd megemésztem valahogy - vélekedtem.
Aztán eszembe jutott a megannyi balesetem, amiket el is kezdtem feldolgozni több helyen, többféleképp (a blogon is, emléktöredékekként). A hátam tíz éve tartó tompa (fogjuk rá, inkább megszoktam...) sajgása folyamatosan emlékeztet, hogy a fájdalom jó, mert akkor még használhatod az adott testrészt. A lábamon lévő heg örök emléke a combom felszakadásának, amit egyetlen könnycsepp nélkül vettem tudomásul. Sorolhatnám még egy darabig, jó kis kórtörténetem van.
Faramuci helyzet, hogy amin tényleg panaszkodhattam volna, azt tudomásul vettem és küzdöttem ellene, egy kicsiny izomláz meg a padlóra vág.
Őszintén kinevettem magam, de itt még nem tudatosult bennem a nap tanulsága.

A nap reggel még sütött, az órámra végül keservesen beértem, azzal a tipikusan tökéletes időzítéssel: 7:59-re ültem a padba, és 8:00-tól tartották az órát. Mire kiértem, a nap ereje meggyengült, a hőmérséklet azóta is folyamatosan hűl, az eget komor, szürke felhők borították be. Itt nagyon is meglátszik a majd' húsz életévem  itt-ott gyermeki megnyilvánulása, ugyanis majdhogynem toporzékoltam, hogy miért bújt el a napocska. Tavasz van, nyíljanak a virágok, csiviteljenek a madarak, nem akarok több hideget! (Mellesleg a plüssbékám szerintem most nevet ki engem egészséges-vidáman mellettem fetrengve.)
A napi hírek között viszont olyanra bukkantam, ami képen vágott: Japán egyik szigetén így, tavaszköszöntőnek, a március elején hihetetlen hóvihar tombolt. Többen is kint ragadtak, esetleg a saját járművükben. A havat megannyi szomorú sors és a halál kísérte. Nem tudom pontosan az áldozatok számát, a mentőmunkálatok jelenleg is folynak, de néhány egyéni tragédia nagyon megmaradt bennem.
Egy negyven-ötven körüli férfit összekuporodva találtak meg a mentők. Mikor sikerült elmozdítaniuk őt, kiderült, hogy a gyermekét próbálta óvni a fagytól, amiért az életével fizetett. A gyermeket fagyási sérülésekkel, de életben szállították kórházba.
Egy anyát három gyermekével a kocsiban körbezárt, és betemetett a hófúvás. A nő járatta a motort, valószínű megnyugodva, hogy nem fagynak meg, de így a szénmonoxid-mérgezés végzett velük.
Ezen a ponton ismertem fel, mennyire is kicsinyes problémákon bosszankodtam ma.

Ragozhatjuk akármeddig, én elszégyelltem magamat. Feleannyi bajom nincs, mint nagyon sok embertársamnak, és mégis találtam, találok negatívat a napomban, a saját kis életemben. Azt hittem, már pozitívan gondolkodom, elégedett voltam magammal, hogy én aztán mennyire szépnek tudom látni a világot, és igen, ez valahol igaz is. Tudok örülni iszonyatosan apró dolgoknak is, meg tudom becsülni az életem minden percét, örülve, hogy van, és esetenként mégis nyavalygok. Van még hova fejlődnöm, párszor magamba kell még szállnom, úgy érzem.