Stressz

Most megint az a helyzet, hogy fogalmam nincs, úgy igazán mit kéne tennem.
Sodródom az árral, amíg ki nem találom, mit akarok.

A szóbelimen túl vagyok, azt hiszem, szerencsésen. Barátom elkísért, támogatott, ami jól is jött - kisebb szívroham volt nekem a hír, hogy egy órával később hívnak be, mert megcsúsztak. Persze mit is vár az ember lánya? Kiindulva a szóbeli érettségimből: ott is órákat kellett várni arra, hogy megkapjuk a törzslapkivonatokat...
A várakozás ideje alatt konkrétan annyira féltem már, hogy gyakorlatilag a tételeimet nem tudtam megtartani úgy, hogy el is tudjam őket olvasni - annyira remegett a kezem. Pasim keze meg azért remegett, mert ő meg aggódott értem. (Egyébként a várakozóba be sem jöhetett volna, csak azt hitték, hogy ő is vizsgázó, és nem mondta meg, hogy ő nem vizsgázik, miután kiértem, nos akkor meg már mindegy volt.)
Most teljesen kitöltöttem az időt: a város bemutatásánál, a képleírásnál és az érvelésnél is. Annyira megkönnyebbültem a végére, hogy az nem igaz!

Az iskolában meg szinte pattanásig feszülnek az idegeim: dolgozatok, a tétellemaradásaim - mint kiderült, mindenki arra várt, hogy ÉN kidolgozom őket vizsgára készülés mellett, míg ők buliznak és a többi.
(Bírom, hogy szeptemberben megállapodtunk, hogy kidolgozom egyedül az első tíz tételt, ha a következőket valaki más, és így tovább, de persze ez így kényelmesebb - nekik.)

Aludni nem tudok, vagy ha igen, akkor is csak alig - csodálom, hogy még nincsenek karikák a szemem alatt. Folyamatosan stresszelek a suli miatt.
De azért az élet szép.