Az egész már hevert egy ideje piszkozatként, csak nem volt merszem publikálni is. Azóta sem érzem, hogy bármi változott volna, egyszerűen csak... Jó, lebuktam, nem tudom, mi tört rám, hogy megosztom.
„Felébredtem, kinyitottam a pilláim, de egyáltalán nem láttam semmit. Hiába néztem körbe, egyszerűen semmi. Mintha csak megvakultam volna...
Felültem, ezzel újabb félelmetes tényre eszmélve: nincs alattam talaj. Talán lebeghettem, de nem tudom… Felálltam, de még mindig nem éreztem magam alatt a talajt, pedig tudtam, hogy kellene... Mégsem állhatok a semmin!
Pedig így volt, minden erre utalt. Az egész ellent mondott a fizikának.
Úgy döntöttem, bejárok egy kis részt, hátha bukkanok valamire, de semmi; még egy falat sem találtam. Nem tudtam hova tenni az egészet. Teljes zavar, és fokozatosan egyre nagyobb ijedelem - ezek jellemezték gondolataimat.
Továbbmenve végül megláttam egy fénypontot, kicsit úgy tűnt, mintha fény lenne egy alagút végén.
„Hol vagyok?”
Tettem fel a kérdést hangosan, hátha így jobban elterelem a figyelmem a kétségbe esésemről, de újabb hidegzuhany ért: Nem volt hangom! Ijedten torkomhoz kaptam, de azt sem éreztem, mintha nem is fogtam volna meg semmit. A kétségbe esés teljesen magával ragadott.
Nem tudom mennyi időbe telt, míg változott ez az állapot.”
Lesz, akinek ez az égvilágon semmit nem mondott. Lesz, akinek mondott valamit, de nem érti. És lesz, aki tudja is, mi ez.
Nekem egy darabka múlt.
Tisztában vagyok vele, hogy a fentebbi sorokat kicsit másképp beleszőttem az egyik történetembe.
Most elárulom, hogy ez az... „élmény” az utolsó szóig igaz, és megváltoztatott.
Engem, az életfelfogásom, a másokkal szembeni viselkedésem. Újraformált.
Majd valamikor - mikor lesznek hozzá idegeim - folytatom. Egy másik emléktöredékként.
A sok kis emléktöredékből pedig majd összerakhatod a képet - ha akarod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése