Nem vagyok tökéletes. Soha nem is akartam az lenni.
Sajnálom, hogy szerinted nem vagyok elég jó. Sajnálom, hogy nem elég a határaimat feszegetve élnem ahhoz, hogy egy picit elismerj. Tudod, nem is igazán az fáj, hogy szurkálódsz - az embernek van egy olyan faramuci tulajdonsága, hogy megszokja, ha fáj, aztán lassan tudomást sem vesz róla.
Sajnálom, tényleg. Ne hápogj, ne kapkodd a levegőt, kérlek. Mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy a szemembe mosolyogsz, aztán a hátam mögött már a síromat ásod.
Sajnálom, hogy... mit is sajnálok én? Most komolyan én érezzem magam azért szarul, mert nem tudok megfelelni neked? Kérlek, mi közünk is egymáshoz? Egy vérből valók vagyunk, és?
Mindössze élni akarom az életemet anélkül, hogy - talán - szégyent hozzak rád. Persze mindegy is, soha nem fogok megfelelni neked.
Mondhatom, hogy nem érdekel, mondhatom, hogy leszarom, de tudom, hogy ezzel csak hazudnék. Próbáltam megfelelni, de édes mindegy, mit teszek, soha nem leszek elég jó. Neked még talán jó se.
Tudod, valamit mégiscsak sajnálok: azt, hogy valamilyen kurta-furcsa okból valaha is megpróbáltam megfelelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése