Elég az utolsó öt perc

Meglehetősen furcsa belegondolni, hogy itthon maradt - a maival együtt - mindössze öt napom. Az sem teljesen igaz már, a percek, órák peregnek.
Hozom a teljesen átlagos reakciómat, próbálom odázni a dolgot, miközben sziklaszilárdan tudatában vagyok annak, mennyi időm van még, és hogy nem tehetek ellene semmit.
Normális esetben egy normális ember már nekiállt volna legalább fejben átfuttatni, mit kell összeraknia, mire lesz szüksége az elkövetkező tanévben, úgy általánosságban összeszedné a mindennapi élethez szükséges tárgyait.
Az eszemmel tudom, mit kellene tennem, és magasról teszek rá. Annyi legalábbis bizonyos, hogy perpillanat például énekelgetek, és azon agyalok, vajon az öcsém teljesen hülyének titulálna-e, ha a plüssbrekusom is ölelgetni kezdeném. Meg azon agyalok, hogy nekiálljak-e folytatni az egyik történetem a sok közül.
Megártott nekem az öcsém, valahogyan átvettem tőle, hogy elég mindennek az utolsó öt percben nekiállni - hisz' az tengernyi idő! -, pedig régebben, a régebbi énem már réges-régen pakolna, legalábbis fejben.
Holálé, azt hiszem, tényleg hozom Brekit.