Változom?

Talán épp a változásaimat élem meg?
Ki tudja.
Az mindenesetre biztos, hogy ahhoz a néhány biztos pontomhoz foggal-körömmel ragaszkodni akarok, mert nem akarok egyetlen hozzám közel állót sem elveszteni. Gyerekesen ragaszkodó lennék? Az is lehet.
Azt tudom, mert teljesen-nagyon-totálisan elém van rakva a tény, hogy van szűk hét napom. Aztán helló kétlakiság! Igazából fura nagyon... Mert nem magával a várossal van a bajom - azért tényleg szép egy hely, hiába szeles -, hanem az állandó hiánnyal. Meg a fiatal felnőttséghez tartozó összes hisztis összedőlavilág érzéssel...
Komolyan, a világon semmi problémám nem lenne, ha a buszra pakolhatnám a csomagommal együtt a Párom, a Szüleim meg Öcsém, mert leginkább az a bajom, hogy nem tudok velük lenni. Eleget legalábbis biztosan nem.
Hogy hányszor gondoltam már hülyeségnek, hogy pont ezt akartam tanulni... Nem, még véletlenül sem tudott valami olyan érdekelni annak idején, ami a szülővárosomban is tanulható. Ugyan már!
Olyan típusú ember vagyok, akinek valahogy az éveim számának emelkedésével párhuzamosan a Szülők "titulus" valahogy átlényegült Igazi Barátokra. Szerintem ez jól is van így. Megró ugyan a nagyanyám néha, mert szerinte nem beszélek elég tiszteletteljesen Apával. Nem érti, hogy ha azt mondom: "hülyeséget csinálsz", az szimplán a meglátásom, és igenis tisztelem mindkét szülőmet. Ennyi legyen az összes bajom...
Akárhogy is legyen, az nem segít a helyzetemen, a beletörődésbe, hogy kezdődik a számomra döntő félév (ha nem sikerül minden, pápá, suli!), emellett pedig az ismerkedést is kezdhetem a majdnem nulláról, mert olyan koliban fogok lakni, ahol senkit sem ismerek.
Nem tudom, két évvel ezelőtt ezeket ugyanígy leírtam-e volna. Sokkalta zárkózottabb voltam akkoriban.
Kétségtelen, hogy változom jelen pillanatban is.